2. rész - Gyertyák

Láttam, éreztem, hallottam. Minden érzékszervem egy dologra összpontosult. Arra az egyetlen hangra, tekintetre, érintésre. Lábaim remegtek akár már attól, hogy visszagondoltam rá. A jelenlétének sugárzása éltetett. Barna, tökéletesen hosszú haja, s rikítóan kék szemei, és az ahogy állkapcsa megfeszült, ezek bárkit levettek volna a lábáról nemtől s kortól függetlenül. Mindenki megcsodálta lélegzetelállító sármosságát, s az a stílus amit magára öltött az emberek közt, hogy senki ki ne ismerje természetét még titokzatosabbá tette, amitől a nők csak fogták térdüket, hogy ne remegjenek be. S ő most mellettem állt. Itt volt nekem. Oly' régóta vártam rá, hogy hiányába majd belehaltam. Pedig, nem is sejtettem, hogy létezik. Színtisztán hittem abban, hogy ábrándokat kergetek. Nem tudtam ki ő, mi a neve, de mégis tudtam róla, hogy van. Láttam magam előtt arcát, mosolyát. A szerelmes tekintetét. Tucatnyi férfinak mondtam nemet az évek során, végig az ő talánjára várva. Az ő betoppanására, hirtelen megjelenésére. Sosem gondoltam azt, hogy valaha is találkozok vele, s álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy ilyen intelligens, misztikus és lenyűgöző embert tudhatok a társamnak. Mellette nem gondolkoztam a miérteken, a hogyanokon. Mindenben kiegészített engem. Az arca tökéletesen illett a nyakam és vállam közötti kis résbe, s kezünk eggyé vált, ha ujjainkat összekulcsoltuk. Egyszerűen kevés volt, kevésnek véltük azt az időt, amit együtt tölthettünk. Minden percet élveztünk, s tudtuk, hogy az évek amiket együtt tölthetünk is kevés. Számunkra a végtelenség volt megírva. Az örökkévalóságot akartuk, szinte szomjaztuk a megvalósulást. A közös véget. Azt a véget, ami mindkettőnkké. A sötétséget amiben végleg együtt élhetünk, boldogan, kettesben.

Egyedül ültem a kávézóban, ahova a találkozási pontot beszéltük meg. Unottan kavargattam az előttem pihenő bögre tartalmát, miközben telefonomat figyelve vártam. Körülöttem alig ültek emberek, szinte kihalt volt a hely. Szerettem ide járni. Sosem volt zsúfoltság, sosem éreztem itt kellemetlenül magamat. A kiszolgálók is mindig mosolyogva üdvözöltek, és beszélgettek el velem, ha úgy adódott. Most sem történt máshogy. A nagy adag kávém most is perceken belül került elém, egy egészségedre kíséretében. Türelmesen vártam. Teltek a percek, és a percekből egy óra lett. Nem jött senki, és egy üzenet sem érkezett tőle.

Ott ültem egyedül, a magam társaságában. A gondolataim száz felé vándoroltak egyszerre, miközben a  fehér plafont és a telefonomat bámultam felváltva. Minden perc egy órának érződött. Fel sem tűnt eddig, hogy mégis mennyire magányos vagyok. De most az élet szinte az orromra kötötte, mondhatni kéretlenül. Az idő múlásával rendeltem magamnak egy salátát, hogy elüssem valamivel az időt. Mikor kihozták, mosolyogva köszöntem meg, majd percekig csak ültem felette. Nem voltam éhes. Fogalmam sincs miért rendeltem meg, miközben egy falat sem menne le a torkomon most.

Arra gondoltam, mi lenne, ha épp nem egyedül ülnék ott. Mi lenne, ha velem szemben ülne egy férfi, és épp az első randinkon lennénk. Mit tennék, hogy viselkednék. Miről beszélgetnénk? Megvitatnánk, hogy szereti-e a macskákat? Beszélgetnénk a céljainkról? Nevetnénk egymás történetein? Néznénk mélyen egymás szemébe? Lenne szerelem első látásra? Milyen lenne ő? Milyen lennék én? Mit enne? Vajon akkor is salátát rendelnék? Evés után elmennénk sétálni? Rejtély. Nem tudtam a válaszokat. Nem tudtam hogyan nézne ki. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen ember ülne velem szemben, az asztal túlsó végén. Csak arra tudtam gondolni, hogy nincs itt. Nincs itt velem szemben senki. Csak ülök magányosan egy tányér saláta felett, ami semmiről sem tehet, mégis elindított bennem egy gondolatmenetet. Egy tál saláta, semmi más. Egy egyszerű étel, mégis ezernyi kis gondolat. Ezernyi gondolat, és semmi történés.

A villával turkáltam kedvtelenül az ételben. Minden alkalommal, amikor hallottam, hogy nyitódik a bejárati ajtó, felkaptam a fejem, hátha Meredith lép be az ajtón az ő napbarnított bőrével, és napszítta hajával. Másfél óra telt el. Kismilliónyi üzenetet hagytam neki telefonján, de egyre sem válaszolt egyetlen szót sem. A mobilom hallgatott, némán pihent az asztalon, nem messze a tányéromtól, amin szanaszét pihentek a saláta és csirkemell darabok. Éreztem, hogy nem lesz ennek jó vége részemről. A gyötrő csendet ami körülvett, csak a halkan szóló zene törte meg, és néha az emberek halk semmitmondó susmogása.

Már kezdtem feladni, és arra rábírni magam, hogy fizessek, majd autóba szálljak, és hazavezessek csalódottan, de az utolsó pillanatban szinte tornádóként jelent meg Mer, ám nem egyedül.

Gyönyörű volt, mint mindig. Világosbarna haja göndör fürtökben keretezte arcát. Fülében egy királykék tollfülbevaló ékeskedett, mosolya pedig szinte levakarhatatlan volt arcáról. Ujjai barátjának ujjaival forrtak egybe, miközben felém sétáltak. Minden egyes lépésénél combközépig érő hófehér ruhája lengedezett testén. Ő képes volt a legegyszerűbb ruhákban is kitűnni a tömegből. Valószínűleg mindenki ismer legalább egy ilyen személyt, aki bármit is vesz fel, bárhogy csinálhatja meg a haját, egyszerűen stílusos, és merész, és tömegből kitűnő. Valószínűleg az ilyen személyek azok, akikből sugárzik a divat.

Mikor az asztalomhoz értek, szó nélkül huppantak le velem szembe. Letették táskáikat, és megigazították magukat. Szemöldökömet felvonva néztem őket, s vártam, hogy legalább egy bocsánatot vágjanak hozzám. Unottan emeltem számhoz üdítőmet, és szürcsöltem ki az aljáról a maradék cseppeket a szívószállal. Kínosan nagy volt a csend köztünk, szinte már őríjtő.

- Azt hiszem én most hazamegyek inkább - szóltam, majd táskámért kaptam, és még mielőtt megszólalhatott volna bármelyikőjük is, már az autóm felé sétáltam, nem törődve azzal, hogy mit fognak rólam gondolni. Dühös voltam, feldúlt, és úgy éreztem becsaptak. Szörnyen éreztem magam, ahogy arra gondoltam mennyire magányos vagyok. Hogy hiába vannak barátaim, és olyanok akik szeretnek, egyedül voltam. Vágytam egy másfajta szeretetre, amit a barátaim nem tudtak megadni nekem. Vágytam a szeretgetésre, az ölelésekre, amik éreztetik az emberrel, hogy számít. Vágytam az apró puszikra az arcomon, amik megmutatják, hogy fontosak vagyunk. Vágytam a forró csókokra ajkaimon, amik árulkodnak arról, hogy mit érez a másik irántunk. Vágytam ezekre, és gyötrődtem magamban ezzel a tudattal.

Meztelenül álltam a kád mellett. A kádban gőzölgött a forró víz, és vörös áfonya és fahéj illatot árasztott magából a hab, ami hegyekben állt a víz tetején. A fürdőszobában sötét uralkodott, s csak az ablakon beáramló utcai lámpa fénye mutatott irányt nekem. Kezemben egy doboz gyufát tartottam, előttem pedig két gyertya várakozott arra, hogy meggyújtsam őket. Kihalásztam az utolsó szálat a kis dobozból, és lángra lobbantottam. Orromat megcsapta a gyufa jellegzetes illata, majd gyorsan a kanóchoz tartottam. Csak az egyiket sikerült meggyújtanom vele, azután a kis gyufaszál némán feketedett el. Szemeimet forgatva tettem vissza a dobozába, és hajítottam a kukába. A másik kanócot már az égő gyertyával keltettem életre. Miután a kis rituálémat befejeztem, mély levegőt véve mártottam bele egyik lábamat, majd a másikat is a fürdőmbe. Pár pillanatig szinte égette bőrömet, majd miután megszoktam, lustán nyúltam el benne. Nagyokat lélegeztem a párába. Egyszerűen csak ki akartam kapcsolni az agyamat, és messzire rohanni a gondolataim elől. Nem akartam törődni sem Meredithtel, sem azzal, hogy az apám miként viszonyul hozzám. Nem akartam a családomra gondolni, és arra a sok fájdalomra, amit miattuk éltem át. Nem akartam azon agyalni, hogy mit csinálok rosszul, vagy mi az amit folyamatosan elrontok az életemben. Nem akartam emészteni magam, de mégsem tudtam másra koncentrálni, csak a hibáimra, rossz döntéseimre, és elbaltázott lépéseimre. Nem akartam ezt. Csak pihenni akartam. Lélegezni, és nem törődni semmivel sem. El akartam feledni minden rosszat. Véget akartam neki vetni.

Lustán pislogtam magam elé. Bőröm már kellőképp kiázott, de a víz még mindig meleg volt. A két gyertyát bámultam a kád szélén. Mindkettő hatalmas lánggal égett eddig, míg az, amelyiket előbb gyújtottam hirtelen elaludt, s már csak a belőle áramló füstöt néztem. Számtalan gondolatot ébresztett bennem már csak ez a kis történés is.

Ezt a két gyertyát vizsgálhatjuk másképpen is. Nevezhetjük az egyiket Szerelemnek, a másikat pedig Bizalomnak. Bizalom az, aki által meggyújtottuk Szerelmet, s néztük, ahogy ég mindkettő vígan. Majd Bizalom hirtelen eltűnt. Pillanatok alatt vált füstté, miközben előtte erőteljesen lángolt és jelen volt. Most nincs sehol, ezzel magára hagyva Szerelmet. Tűnődünk, vajon meddig bírja Szerelem Bizalom nélkül. Vajon mennyi idő neki, hogy ő is kialudjon? Sokkal tovább tart neki, mint Bizalomnak tartott. Több, hosszú és fájó percig.
Hiszen egy bizalmi kötelék, amilyen könnyen jöhet létre két ember közt, olyan gyorsan is mehet tönkre. Csak egy pislantás is elég ahhoz, hogy elvesszen. És a belőle alakult szerelem? Az már egy más történet. A bizalom elvesztése után még évekig bennünk élhet. Gyötör minket, kínok közt sínylődünk miatta. És mindezt miért? Mert hagytuk, hogy Bizalom meghaljon. 

1. rész - Mindent el kell kezdeni valahol

Ha az ember életében jelen van egy személy, aki beteg, megváltozik az egész világról alakított véleménye. Lehet ez orvosolható betegség,  vagy akár végleges is, a végeredmény szinte ugyanaz. Nem tudsz ugyanúgy tekinteni az életre, mint azelőtt. Megérzed azt, hogy mennyire kevés időnk is van, és mennyire siralmasan keveset voltál eddig az illetővel. Elkezdesz teperni, vele tölteni minden percedet, hiszen tudod, hogy kiszámíthatatlan a sors, és bármelyik pillanatban elveheti őt tőled. 

Így történt velem is. Mikor kiderült, hogy nagymamám rákos, napokig fel sem fogtam a dolog súlyosságát. Kórházba járt, vizsgálatokra, amikor végül megműtötték őt. Két hetet töltött bent, miután hazaengedték. Már ez a két hét is padlóra küldte az egész családot. Mindenkinek fájdalmas volt ez az időszak, hiszen mindenki szeme fénye Ő. Ezután, hogy kiengedték, még rengeteg helyre kellett tovább mennie, ahol kiderült: nem sikerült úgy a műtét, ahogy kellett volna. Még csak ekkor kezdődött meg minden. 

Az orvos kemoterápiát javasolt neki, de felkészítették őt is, és minket is a következményeire. Hatalmas törés volt ez neki is, és nekünk is, mindenkinek. Nem tudta, hogy belevágjon-e, vagy sem, hiszen annyi rosszat hallott már róla. Nem akart megválni hajától, amire annyira büszke volt, hogy kora ellenére is csak éppen, hogy őszült. Félt, hogy nem tudja majd ellátni a ház körüli teendőit. De ami a legjobban aggasztotta: a családja nem fog mellette állni. Ám amikor tudattuk vele, hogy ránk bármikor számíthat, kicsit nyugodtabb szívvel vágott neki. Nem tudta mit vállal, és mi lesz a végkifejlet, de bizakodott a legjobbakban. 

Egy hónap telt el azóta, mióta elkezdte a kezeléséket. Minden alkalom utáni három, vagy négy nap az, ami a legkritikusabb, de tűrhető. Leszámítva az állandó hajhullást, ami miatt a sírás kerülgeti őt. Az imádott haja. Az ő gyönyörű haja. Az ő alig őszülő hajkoronája, amitől most meg kell válnia. Már felkészült rá lélekben. Ő igen, én még nem, és úgy érzem sosem leszek rá felkészülve. Nem tudok úgy rágondolni, hogy ne érezném azt a maró érzést a torkomban, amitől a levegőt is alig bírom beszívni és kifújni. Mosolyognom kellett, amikor a hulladozó haját mutatta nevetve, és fűzte hozzá, hogy olyan, mint egy macska tavasszal. Mosolyognom kellett, amikor megmutatta újonnan szerzett parókáját, és gyermeki játszással tette a fejére, és fedezte fel, hogy olyan, mintha egy borz ülne a fején. Hiszen mit tehetnék? Ha mi, a családja nem tartja benne a lelket, akkor ki más tenné? De bennünk ki fogja a lelket tartani? Ki az, aki a család lelkiállapotával foglalkozik, és megérti őket? Nem tehetünk mást, csak színleljük azt, hogy erősek vagyunk, és kitartunk mellette. Próbálunk feltűnésmentesen szomorúak lenni, és elvonulva itatni az egereket. 

Így teltek elmúlt hónapjaim, napjaim. Ennek fényében kell nem csak felé, hanem a világ felé is azt mutatnom, hogy minden rendben van. De néha nem megy ez a színészkedés, és itthon ücsörögve, a magányba burkolózva tengetem a mindennapjaim. A napok csak úgy elrepülnek a fejem felett anélkül, hogy bármiféle életjelet adnék a hozzám közelebb állóknak. A négy fal között biztonságban éreztem magam egy kis időre. Nem kaptam semmiféle hírt, és jó volt elzárkózni a problémáktól egy időre. Össze voltam zavarodva, és nem akartam senkinek sem a problémáimról beszélni. Nem akartam a családomat látni, hisz akárhányszor közöttük voltam, éreztem azt a fájdalmat és feszengést, amit próbáltam elkerülni. Egy ideig-óráig ment is ez a hárítás, amikor viszont rá kellett jönnöm arra, hogy szükségem van rájuk, és nekik is rám. 

Nem tudtam elképzelni sem nagymamám nélkül az életemet. Nem tudtam elképzelni, hogy nincs többé. Nem nevet többet, nem beszél hozzám, nem hallgatunk együtt zenét, nem eszünk együtt fagyit, nem megyünk el sétálni egy kicsit, hogy mozogjunk. Nem tudtam elképzelni, hogy ezeket többé nem tudom megtenni vele. Azt akartam, hogy ő legyen az első, akinek elmesélem, hogy szerelmes vagyok, hogy ő legyen az első, akinek elmondok mindent. Hogy az első sorból nézze végig az esküvőmet, és együtt táncoljunk a lagzin. Hogy a gyermekeimet a kezében tartva sírjon a boldogságtól, hogy megszülettek a dédunokái. Mint egy gyermek, úgy álltam hozzá a halálhoz. Nem is tudtam felfogni, hogy mi az. Mi az, ami azután itt marad az élőknek. A megfoghatatlan emlékek. A nevetésének felidézése. Fotók nézegetése, ahol kicsattan a boldogságtól. Arcának vonásai, amikor szomorú. A percek, amiket semmi pénzért nem adna az ember. Az az idő, ami csak a kettőtöké. Csak ez marad utána. Semmi más. Erre pedig nem voltam felkészülve lelkileg. 

Így rengeteget jártam át nagymamámhoz, és nagyapámhoz, hogy feldobjam a mindennapjaikat. Több százszor hallgattam végig ugyanazokat a történeteket, és kis milliószor néztük meg a régi családi fotókat. Meséltek gyermekkorukról, és arról, hogy hogyan ismerték meg egymást. Az udvarlásokról, esküvőről. Betekintést nyertem a régi kor világába, és az ő életükbe is. Nagymamámhoz hasonlóan, nagyapámnak is rákkal kell megküzdenie, de enyhébb módon. Neki nem kell kemoterápiára járnia, csak gyógyszereket szedni. Igaz, ő is már harminc éves kora óta rendszeres látogatója a kórházaknak különböző okokból kifolyólag, mégis lelkileg sokkal jobban bírja a gyűrődést, mint szerelme. A szerelme, aki mellett évek óta kitart, legyen szó akármiről. 


És mik az okok, hogy elvált szülők gyerekeként is hiszek abban, hogy minden embernek van párja a nagyvilágban és létezik az igaz szerelem? Pontosan ők, a nagyszüleim, és az ő egymás mellett kitartásuk. Nekik sem volt sosem felhőtlen a kapcsolatuk. Szóba jött válás, külön költözés, elhagyás, de mindig erősebbnek bizonyult a kötelék, ami összeköti őket immáron negyven éve. És számomra mit jelent az életemben a szerelem? Az elérhetetlent, a lehetetlent. Azt, amit annyira távolinak érzek, hogy szinte már nem is látom. Azt az érzést, amit eddig nem sikerült megtapasztalnom, mégis szinte már szomjazom rá. 

Ennek érdekében, kiléptem a komfortzónámból, és próbálok minden pillanatot megélni. Bulizni járni, emberekkel találkozni. Megismerni új arcokat, és reménykedni, hogy egyszer megismerem azt a személyt is, akit meg kell ismernem. Aki mellett azt érzem majd, hogy megérkeztem. Hiszen, mindig is erre vágytam. Megtalálni az egyetlent, aki felforgatja a világomat. Aki úgy változtat meg, hogy megmaradok a réginek. Aki megsirat, felvidít, és tönkretesz a szeretetével. Akiért megéri a szenvedés és a könnyek. Én csak ezt az egy embert vártam egész életemben. Nem akartam az időmet és a szeretetemet olyan emberre pazarolni, akiről tudtam, hogy nem Ő az. És, hogy honnan tudtam, hogy nem ő a nagy Ő? Azt érzi az ember legbelül, hogy nincs minden rendben. Megfogalmazódik az emberben egy érzés, amiről nem tehet, egyszerűen csak megszületik benne, és ott él, ameddig rá nem jön, hogy hogyan lehet eltüntetni onnan. Ezt egyszerűen érzi az ember. Egy mélyről jövő rossz érzés, amit akárhogy próbálsz is tompítani, ott fog motoszkálni, akárhányszor bókolni próbál neked, vagy hozzáér a bőrödhöz. A lelked tudja ki az, akihez kötődnöd kell, és ki az, akihez nem. Hiába tetszhet az, ahogy beszél veled, vagy a szeme színe. Hiába tehet bármit érted, hiába küzdhet érted évekig, hogyha tudod jól, hogy nem ő az, akit te kerestél. Mondhatják az emberek, hogy túl sokat válogatsz, magadra maradsz, lehet, ki tudja. De sosem tudnék egy olyan ember mellett boldog lenni, akiről tudom, hogy nem ő az az egyetlen. 

Délután öt óra van. Kint már javában tombol a nyár, én pedig az ágyamat nyomva fekszem, és bámulom a plafont, miközben a zene a fülembe üvölt a fülesen keresztül. A ma esti programokat mind lemondtam, nem volt kedvem az emberek közé menni, és azt mutatni, hogy minden rendben. Egyedül voltam itthon, mint szinte mindig. Mióta apával élek, az esetek kilencven százalékában így volt. Ő dolgozott, én pedig egyedül maradtam. Szerettem ezt a helyzetet, mert bármikor hallgathattam maxon a kedvenc zenéimet, sírhattam, ha úgy esett jól, vagy táncolhattam őrülten, senki sem látott. Teljesen egyedülálló voltam már barátaimhoz képest. De mi volt az, ami ugyanolyanná tett, mint ők?

A hibáim. A problémáim. A naivságom. A szétszórtságom. A szeleburdiságom. Az, hogy gyermek voltam, talán még jobban, mint ők. És az igazat megvallva, imádtam az lenni. Amikor csak tudtam bolondoztam, és nevettem önfeledten. Nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam az emberek, csak az foglalkoztatott, hogy én boldog legyek. A gyermekeket nem érdekli, hogy mit gondolnak róluk a többiek. Játszanak, és önmagukat adják gátlások nélkül. Majd eljön az az idő, amikor elkezd minket aggasztani mások véleménye. Visszafogjuk magunkat, és nem élvezzük tovább úgy az életet, mint azelőtt. Végül eljön az a pont, amikor ezt megelégeljük, és visszasírjuk azt, amikor még a kék eget igazán kéknek láttuk, és a vízfelszínen megcsillanó napsugarakat méteres mosollyal csodáltuk. Elkezdünk megtanulni gyermekként tekinteni a világra. Megtanuljuk tisztán és feltételek nélkül szeretni az embereket, és magunkat is. Elfogadjuk magunkat olyannak, amilyen, és nem keressük feleslegesen a hibákat magunkban. Gyermekként megélni az életet olyan, mintha örökké csak a szépet látná meg az ember. És én így akartam élni.

Elmélkedésemből a bejárati ajtó csattanása repített vissza a valóságba. Szívem felgyorsult, s próbáltam kizárni továbbra is a valóságot. Szemeimet erősen szorítottam össze, miközben telefonomon a hangosító gombot nyomkodtam. Éreztem, hogy minkét jószágom felugrott az ágyra, s felém lépked. Apró kis mancsaik a bőrömet érintették, majd egyikük mellkasomra feküdt, míg a másik hasamon terült el. Mély levegőt vettem, és próbáltam egy mosolyfélét az arcomra erőltetni. Kivettem az egyik fülhallgatót a fülemből, s hallgatóztam. Ablak csapkodás, táska székhez vágása, majd egy hangos ajtócsapódás. Hetek óta ez ment, ami magyarázatot adott arra, hogy miért próbálok minél többször elmenni itthonról. Nem tudtam mi lehet ennek az agresszivitásnak az oka, de nem is akartam tudni. Úgy éreztem abból csak veszekedés lenne, ha megkérdezném Őt, hogy mégis miért csinálja ezt.

Rengetegszer vágták az emberek a fejemhez, hogy nekem semmi probléma az életemben, azért tudok ilyen boldog lenni és önfeledt. Igazából mindig is mosolyra fakasztott ez a vagdalózásuk, hiszen nem tudták, hogy valójában milyen életkörülményeim vannak, és mik azok a dolgok, amikkel nap, mint nap meg kell küzdenem anélkül, hogy akár egyetlen siránkozó mondatot is kiejtenék az ajkaimon. Két kezemen nem tudnám megszámolni, hány alkalommal kerülgetett a sírás, miközben nevetve kellett átvészelnem a napokat. És hogy miért sikerült mindez? Mert hittem abban, hogy jobb lesz, hittem abban, hogy minden rossznak egyszer vége lesz. Hiszen egy könyvet sem fejeznek be úgy, hogy ne lenne happy end a vége.

Magamat nyugtatva keltem fel az ágyról, hogy átmenjek a szomszéd szobába, és tudassam vele, hogy ma este sem leszek itthon. Pár percig csak álltam egy helyben a szobám kellős közepén, és bámultam magam a tükrömben. Agyaltam, hogy miként kezdhetnék bele mondanivalómba, majd mikor már az ezredik variáció futott át a fejemben, úgy döntöttem megteszem. Egy utolsó erővétel után, bátortalanul lépkedtem az ajtómig, majd onnan az ő ajtajáig. Csukva volt. A faajtó komoran állt előttem. Ezalatt a pár méter alatt, kis milliószor fordult meg a fejemben, hogy visszaforduljak, de valami mindig továbblökdösött. Felemeltem kezemet, hogy kopogtassak. Pár halk kopácsolás után félve nyitottam ki az ajtót. Az ágyon feküdt, és a telefonjára meredt. Felém sem pillantott, s nem szólt egy szót sem. Az ágya szélénél megállva nyitottam szóra számat.
- Figyelj apa, átmegyek az egyik barátnőmhöz, ha nem baj. Holnap jönnék haza - hadartam el bizonytalanul, miközben reménykedtem abban, hogy csak bólint rá egyet és annyiban hagyja. Fel sem nézett a mobiljából. Szinte éreztem a közömbösségét bőrömön.
- Csinálsz amit akarsz - felelte érzelemmentesen, ami szinte már meg sem lepett. Egy halk okét ejtettem ki számon, majd magára hagytam őt. Gyors lépteim vittek vissza hálómba, majd tompán záródott be mögöttem a bejárata.  Ott álltam, kissé megtörve, és feszülten. A fehér falak, amiket más esetben imádtam, most émelyítően hatottak rám. A kiakasztott képek unottan és semmitmondóan néztek vissza. Leültem az íróasztalomhoz, és bekapcsoltam notebookomat. Elindítottam egy zenei listát, majd készülődni kezdtem a találkozáshoz. Hajamba csak beletúrtam pár helyre, majd egy hajpánttal eltűrtem a szemembe lógó rakoncátlan tincseket. Egy villámgyors sminkelés után felkaptam egy fehér crop toppot, egy púderrózsaszín kötött pulcsit, és egy farmer shortot. Belepakoltam néhány dolgomat a táskámba, majd kivettem a ráfot a hajamból, és a helyére tettem. Még utoljára átellenőriztem, hogy minden nálam van-e, majd az előszobába mentem. Felkaptam szandálomat, és köszönés nélkül léptem át a küszöböt. Esteledett már, de még érezhető volt a meleg a levegőben. Lustán dobtam az anyósülésre a táskámat, majd ültem be a másik oldalra, s nyomtam meg a távirányítón a gombot, hogy kinyissam a kaput. Mindkét kezem a kormányon pihent, miközben mély levegőt vettem. Elfordítottam a kulcsot, és a motor felbőgött, jelezvén, hogy indulásra kész. Kész arra, hogy elvigyen engem bárhova. Már csak rajtam állt, hogy merre tovább. Hogy hova visz az út. 

Bevezető

A hajnali nap fénye pimaszul lopakodott be azon az apró résen, ami nem takarta el az ablakot. A szoba a sötétbe burkolózva várta a fényt, ami próbált magának utat törni ott, ahol csak tudott. Jólesően melegítette csupasz lábaimat egy csíkban a forró sugár. Álmosan nyitottam ki szemeimet, s nyújtóztam el az ágyon. Kezeim az ágytámlába ütköztek, lábam pedig szinte már lelógott a végén. Hosszú idő óta, most keltem fel először mosollyal az arcomon. Nevetett a lelkem, és ez mindent megváltoztatott körülöttem. Aprókat pislogva néztem el a mellettem fekvőre, és vizsgáltam meg édesen alvó arcát. Magához ölelte párnáját, lába közé pedig a takaróját gyűrte az éjszaka folyamán. Felkönyököltem, és csak néztem Őt. Szempillái lustán pihentek meg a melegtől pirospozsgás arcán, haja pedig kuszán és izzadtan terült szét a hófehér felületen. Szuszogott. Néha nagy levegőket vett, majd ismét piciket. Örökké tudtam volna nézni, ahogy alszik, és lélegzik. Az arcát, amit összenyomott a párna. A kezét, ami nyugodtan pihent az ágyon. Vállait, amik fel-le mozogtak minden egyes lélegzetvételénél.

Óvatosan simítottam végig állkapcsának élét. Borostája csikizte ujjaimat, ami ismét csak mosolygásra késztetett. Nem tudott megzavarni minket senki, és semmi. Nyugodtan feküdtünk mindketten, és nem érdekelt minket senki más. Csak mi ketten, a négy fal között. Csakis mi, és senki más. Egyetlen zavaró tényező sem volt jelen. A lelkem teljes kiteljesülése, és boldogsága volt Ő. Az a valaki, akire megérte várni oly sokáig. Az a bizonyos egyetlen valaki, aki minden porcikájával beragyogja az életem, és ha akarnám se tudnám kitörölni Őt arról a helyről, amit elfoglalt magának a szívemben. Minden érzelgősség és túlzás nélkül vallottam azt, hogy megtaláltam a lelkem másik felét.

Pontosan olyan volt, mint a filmekben és a könyvekben. A nagy összetalálkozást követték a randevúk, és minden szépen sorjában úgy történt, ahogy annak lennie kellett. Mondhatni, első látásra szerelem. Minden tökéletes volt. Az időzítés, a pillanatok, amiket első pillanattól átéltünk. Minden annyira kristálytiszta volt. Annyira őszinte és felemelő. Pontosan olyan, amilyennek elképzeltem éveken át. Amiről álmodoztam szürkébb napjaimon, és amilyet mindig is kívántam magamnak.

Mindig is csodáltam az életet, és annak folyamatát. A sors eszméletlen pontosságát és kiszámíthatatlanságát, ami mindig képes volt meglepni és megmosolyogtatni. Történhetett bármi rossz, nem tudtam gyűlölni. Nem tudtam az élet ellen fordulni. Én voltam az első számú rajongója, aki akkor sem vetette meg, hogyha valami eszeveszett nagy őrültséget követett el. Az idő múlásával beláttam, hogy minden értünk történik. Semmi sem történik ok nélkül, csak kedvtelésből. Mindent egy leckeként kapunk, amit vagy megtanulunk, vagy nem. Mint az iskolában. A vizsgákon derül ki minden, hogy megtanultuk-e a feladott anyagot, vagy sem. Hagytunk-e elég időt magunknak a tanulásra, vagy sem. Bíznunk kell magunkban, hogy képesek vagyunk tanulni és teljesíteni. Bíznunk kell az életben, hogy tanít minket és nem bánt. Bíznunk kell azokban, akik segíteni akarnak nekünk ebben a folyamatban, és nekik is bízniuk kell bennünk, hogy taníthassanak minket. Hisz minden tanár egyben diák is. Örökké tanulni fogunk. Nem lehetünk sosem kitűnőek, mert mindig lesz olyan, ami új és ismeretlen, amit még nem tudunk. Ezért is ilyen csodálatos ez a világ. A benne rejlő titkok és megfejtésre váró rejtvények miatt. A folyamatos újulás és fejlődés miatt. A még magára várató félkész dalok és könyvek miatt, amik majd hatalmas hatással lesznek a későbbi korra. A még meg nem született ikonok miatt, akik olyat adnak a koruknak, amire más képtelen lett volna. Minden kis mozdulat, amit teszünk, hatással van az életünkre. Hiszen minden a minden miértje. Nincs olyan, aminek ne lenne oka, vagy előzménye. Egy gondolat, egy cselekedet, egy ember, egy idézet, bármi kiválthatja belőlünk a cselekedésvágyat. Bármi lehet a minden miértje. És minden lehet a bármi miértje. Így működik az élet. Így működünk mi.