1. rész - Mindent el kell kezdeni valahol

Ha az ember életében jelen van egy személy, aki beteg, megváltozik az egész világról alakított véleménye. Lehet ez orvosolható betegség,  vagy akár végleges is, a végeredmény szinte ugyanaz. Nem tudsz ugyanúgy tekinteni az életre, mint azelőtt. Megérzed azt, hogy mennyire kevés időnk is van, és mennyire siralmasan keveset voltál eddig az illetővel. Elkezdesz teperni, vele tölteni minden percedet, hiszen tudod, hogy kiszámíthatatlan a sors, és bármelyik pillanatban elveheti őt tőled. 

Így történt velem is. Mikor kiderült, hogy nagymamám rákos, napokig fel sem fogtam a dolog súlyosságát. Kórházba járt, vizsgálatokra, amikor végül megműtötték őt. Két hetet töltött bent, miután hazaengedték. Már ez a két hét is padlóra küldte az egész családot. Mindenkinek fájdalmas volt ez az időszak, hiszen mindenki szeme fénye Ő. Ezután, hogy kiengedték, még rengeteg helyre kellett tovább mennie, ahol kiderült: nem sikerült úgy a műtét, ahogy kellett volna. Még csak ekkor kezdődött meg minden. 

Az orvos kemoterápiát javasolt neki, de felkészítették őt is, és minket is a következményeire. Hatalmas törés volt ez neki is, és nekünk is, mindenkinek. Nem tudta, hogy belevágjon-e, vagy sem, hiszen annyi rosszat hallott már róla. Nem akart megválni hajától, amire annyira büszke volt, hogy kora ellenére is csak éppen, hogy őszült. Félt, hogy nem tudja majd ellátni a ház körüli teendőit. De ami a legjobban aggasztotta: a családja nem fog mellette állni. Ám amikor tudattuk vele, hogy ránk bármikor számíthat, kicsit nyugodtabb szívvel vágott neki. Nem tudta mit vállal, és mi lesz a végkifejlet, de bizakodott a legjobbakban. 

Egy hónap telt el azóta, mióta elkezdte a kezeléséket. Minden alkalom utáni három, vagy négy nap az, ami a legkritikusabb, de tűrhető. Leszámítva az állandó hajhullást, ami miatt a sírás kerülgeti őt. Az imádott haja. Az ő gyönyörű haja. Az ő alig őszülő hajkoronája, amitől most meg kell válnia. Már felkészült rá lélekben. Ő igen, én még nem, és úgy érzem sosem leszek rá felkészülve. Nem tudok úgy rágondolni, hogy ne érezném azt a maró érzést a torkomban, amitől a levegőt is alig bírom beszívni és kifújni. Mosolyognom kellett, amikor a hulladozó haját mutatta nevetve, és fűzte hozzá, hogy olyan, mint egy macska tavasszal. Mosolyognom kellett, amikor megmutatta újonnan szerzett parókáját, és gyermeki játszással tette a fejére, és fedezte fel, hogy olyan, mintha egy borz ülne a fején. Hiszen mit tehetnék? Ha mi, a családja nem tartja benne a lelket, akkor ki más tenné? De bennünk ki fogja a lelket tartani? Ki az, aki a család lelkiállapotával foglalkozik, és megérti őket? Nem tehetünk mást, csak színleljük azt, hogy erősek vagyunk, és kitartunk mellette. Próbálunk feltűnésmentesen szomorúak lenni, és elvonulva itatni az egereket. 

Így teltek elmúlt hónapjaim, napjaim. Ennek fényében kell nem csak felé, hanem a világ felé is azt mutatnom, hogy minden rendben van. De néha nem megy ez a színészkedés, és itthon ücsörögve, a magányba burkolózva tengetem a mindennapjaim. A napok csak úgy elrepülnek a fejem felett anélkül, hogy bármiféle életjelet adnék a hozzám közelebb állóknak. A négy fal között biztonságban éreztem magam egy kis időre. Nem kaptam semmiféle hírt, és jó volt elzárkózni a problémáktól egy időre. Össze voltam zavarodva, és nem akartam senkinek sem a problémáimról beszélni. Nem akartam a családomat látni, hisz akárhányszor közöttük voltam, éreztem azt a fájdalmat és feszengést, amit próbáltam elkerülni. Egy ideig-óráig ment is ez a hárítás, amikor viszont rá kellett jönnöm arra, hogy szükségem van rájuk, és nekik is rám. 

Nem tudtam elképzelni sem nagymamám nélkül az életemet. Nem tudtam elképzelni, hogy nincs többé. Nem nevet többet, nem beszél hozzám, nem hallgatunk együtt zenét, nem eszünk együtt fagyit, nem megyünk el sétálni egy kicsit, hogy mozogjunk. Nem tudtam elképzelni, hogy ezeket többé nem tudom megtenni vele. Azt akartam, hogy ő legyen az első, akinek elmesélem, hogy szerelmes vagyok, hogy ő legyen az első, akinek elmondok mindent. Hogy az első sorból nézze végig az esküvőmet, és együtt táncoljunk a lagzin. Hogy a gyermekeimet a kezében tartva sírjon a boldogságtól, hogy megszülettek a dédunokái. Mint egy gyermek, úgy álltam hozzá a halálhoz. Nem is tudtam felfogni, hogy mi az. Mi az, ami azután itt marad az élőknek. A megfoghatatlan emlékek. A nevetésének felidézése. Fotók nézegetése, ahol kicsattan a boldogságtól. Arcának vonásai, amikor szomorú. A percek, amiket semmi pénzért nem adna az ember. Az az idő, ami csak a kettőtöké. Csak ez marad utána. Semmi más. Erre pedig nem voltam felkészülve lelkileg. 

Így rengeteget jártam át nagymamámhoz, és nagyapámhoz, hogy feldobjam a mindennapjaikat. Több százszor hallgattam végig ugyanazokat a történeteket, és kis milliószor néztük meg a régi családi fotókat. Meséltek gyermekkorukról, és arról, hogy hogyan ismerték meg egymást. Az udvarlásokról, esküvőről. Betekintést nyertem a régi kor világába, és az ő életükbe is. Nagymamámhoz hasonlóan, nagyapámnak is rákkal kell megküzdenie, de enyhébb módon. Neki nem kell kemoterápiára járnia, csak gyógyszereket szedni. Igaz, ő is már harminc éves kora óta rendszeres látogatója a kórházaknak különböző okokból kifolyólag, mégis lelkileg sokkal jobban bírja a gyűrődést, mint szerelme. A szerelme, aki mellett évek óta kitart, legyen szó akármiről. 


És mik az okok, hogy elvált szülők gyerekeként is hiszek abban, hogy minden embernek van párja a nagyvilágban és létezik az igaz szerelem? Pontosan ők, a nagyszüleim, és az ő egymás mellett kitartásuk. Nekik sem volt sosem felhőtlen a kapcsolatuk. Szóba jött válás, külön költözés, elhagyás, de mindig erősebbnek bizonyult a kötelék, ami összeköti őket immáron negyven éve. És számomra mit jelent az életemben a szerelem? Az elérhetetlent, a lehetetlent. Azt, amit annyira távolinak érzek, hogy szinte már nem is látom. Azt az érzést, amit eddig nem sikerült megtapasztalnom, mégis szinte már szomjazom rá. 

Ennek érdekében, kiléptem a komfortzónámból, és próbálok minden pillanatot megélni. Bulizni járni, emberekkel találkozni. Megismerni új arcokat, és reménykedni, hogy egyszer megismerem azt a személyt is, akit meg kell ismernem. Aki mellett azt érzem majd, hogy megérkeztem. Hiszen, mindig is erre vágytam. Megtalálni az egyetlent, aki felforgatja a világomat. Aki úgy változtat meg, hogy megmaradok a réginek. Aki megsirat, felvidít, és tönkretesz a szeretetével. Akiért megéri a szenvedés és a könnyek. Én csak ezt az egy embert vártam egész életemben. Nem akartam az időmet és a szeretetemet olyan emberre pazarolni, akiről tudtam, hogy nem Ő az. És, hogy honnan tudtam, hogy nem ő a nagy Ő? Azt érzi az ember legbelül, hogy nincs minden rendben. Megfogalmazódik az emberben egy érzés, amiről nem tehet, egyszerűen csak megszületik benne, és ott él, ameddig rá nem jön, hogy hogyan lehet eltüntetni onnan. Ezt egyszerűen érzi az ember. Egy mélyről jövő rossz érzés, amit akárhogy próbálsz is tompítani, ott fog motoszkálni, akárhányszor bókolni próbál neked, vagy hozzáér a bőrödhöz. A lelked tudja ki az, akihez kötődnöd kell, és ki az, akihez nem. Hiába tetszhet az, ahogy beszél veled, vagy a szeme színe. Hiába tehet bármit érted, hiába küzdhet érted évekig, hogyha tudod jól, hogy nem ő az, akit te kerestél. Mondhatják az emberek, hogy túl sokat válogatsz, magadra maradsz, lehet, ki tudja. De sosem tudnék egy olyan ember mellett boldog lenni, akiről tudom, hogy nem ő az az egyetlen. 

Délután öt óra van. Kint már javában tombol a nyár, én pedig az ágyamat nyomva fekszem, és bámulom a plafont, miközben a zene a fülembe üvölt a fülesen keresztül. A ma esti programokat mind lemondtam, nem volt kedvem az emberek közé menni, és azt mutatni, hogy minden rendben. Egyedül voltam itthon, mint szinte mindig. Mióta apával élek, az esetek kilencven százalékában így volt. Ő dolgozott, én pedig egyedül maradtam. Szerettem ezt a helyzetet, mert bármikor hallgathattam maxon a kedvenc zenéimet, sírhattam, ha úgy esett jól, vagy táncolhattam őrülten, senki sem látott. Teljesen egyedülálló voltam már barátaimhoz képest. De mi volt az, ami ugyanolyanná tett, mint ők?

A hibáim. A problémáim. A naivságom. A szétszórtságom. A szeleburdiságom. Az, hogy gyermek voltam, talán még jobban, mint ők. És az igazat megvallva, imádtam az lenni. Amikor csak tudtam bolondoztam, és nevettem önfeledten. Nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam az emberek, csak az foglalkoztatott, hogy én boldog legyek. A gyermekeket nem érdekli, hogy mit gondolnak róluk a többiek. Játszanak, és önmagukat adják gátlások nélkül. Majd eljön az az idő, amikor elkezd minket aggasztani mások véleménye. Visszafogjuk magunkat, és nem élvezzük tovább úgy az életet, mint azelőtt. Végül eljön az a pont, amikor ezt megelégeljük, és visszasírjuk azt, amikor még a kék eget igazán kéknek láttuk, és a vízfelszínen megcsillanó napsugarakat méteres mosollyal csodáltuk. Elkezdünk megtanulni gyermekként tekinteni a világra. Megtanuljuk tisztán és feltételek nélkül szeretni az embereket, és magunkat is. Elfogadjuk magunkat olyannak, amilyen, és nem keressük feleslegesen a hibákat magunkban. Gyermekként megélni az életet olyan, mintha örökké csak a szépet látná meg az ember. És én így akartam élni.

Elmélkedésemből a bejárati ajtó csattanása repített vissza a valóságba. Szívem felgyorsult, s próbáltam kizárni továbbra is a valóságot. Szemeimet erősen szorítottam össze, miközben telefonomon a hangosító gombot nyomkodtam. Éreztem, hogy minkét jószágom felugrott az ágyra, s felém lépked. Apró kis mancsaik a bőrömet érintették, majd egyikük mellkasomra feküdt, míg a másik hasamon terült el. Mély levegőt vettem, és próbáltam egy mosolyfélét az arcomra erőltetni. Kivettem az egyik fülhallgatót a fülemből, s hallgatóztam. Ablak csapkodás, táska székhez vágása, majd egy hangos ajtócsapódás. Hetek óta ez ment, ami magyarázatot adott arra, hogy miért próbálok minél többször elmenni itthonról. Nem tudtam mi lehet ennek az agresszivitásnak az oka, de nem is akartam tudni. Úgy éreztem abból csak veszekedés lenne, ha megkérdezném Őt, hogy mégis miért csinálja ezt.

Rengetegszer vágták az emberek a fejemhez, hogy nekem semmi probléma az életemben, azért tudok ilyen boldog lenni és önfeledt. Igazából mindig is mosolyra fakasztott ez a vagdalózásuk, hiszen nem tudták, hogy valójában milyen életkörülményeim vannak, és mik azok a dolgok, amikkel nap, mint nap meg kell küzdenem anélkül, hogy akár egyetlen siránkozó mondatot is kiejtenék az ajkaimon. Két kezemen nem tudnám megszámolni, hány alkalommal kerülgetett a sírás, miközben nevetve kellett átvészelnem a napokat. És hogy miért sikerült mindez? Mert hittem abban, hogy jobb lesz, hittem abban, hogy minden rossznak egyszer vége lesz. Hiszen egy könyvet sem fejeznek be úgy, hogy ne lenne happy end a vége.

Magamat nyugtatva keltem fel az ágyról, hogy átmenjek a szomszéd szobába, és tudassam vele, hogy ma este sem leszek itthon. Pár percig csak álltam egy helyben a szobám kellős közepén, és bámultam magam a tükrömben. Agyaltam, hogy miként kezdhetnék bele mondanivalómba, majd mikor már az ezredik variáció futott át a fejemben, úgy döntöttem megteszem. Egy utolsó erővétel után, bátortalanul lépkedtem az ajtómig, majd onnan az ő ajtajáig. Csukva volt. A faajtó komoran állt előttem. Ezalatt a pár méter alatt, kis milliószor fordult meg a fejemben, hogy visszaforduljak, de valami mindig továbblökdösött. Felemeltem kezemet, hogy kopogtassak. Pár halk kopácsolás után félve nyitottam ki az ajtót. Az ágyon feküdt, és a telefonjára meredt. Felém sem pillantott, s nem szólt egy szót sem. Az ágya szélénél megállva nyitottam szóra számat.
- Figyelj apa, átmegyek az egyik barátnőmhöz, ha nem baj. Holnap jönnék haza - hadartam el bizonytalanul, miközben reménykedtem abban, hogy csak bólint rá egyet és annyiban hagyja. Fel sem nézett a mobiljából. Szinte éreztem a közömbösségét bőrömön.
- Csinálsz amit akarsz - felelte érzelemmentesen, ami szinte már meg sem lepett. Egy halk okét ejtettem ki számon, majd magára hagytam őt. Gyors lépteim vittek vissza hálómba, majd tompán záródott be mögöttem a bejárata.  Ott álltam, kissé megtörve, és feszülten. A fehér falak, amiket más esetben imádtam, most émelyítően hatottak rám. A kiakasztott képek unottan és semmitmondóan néztek vissza. Leültem az íróasztalomhoz, és bekapcsoltam notebookomat. Elindítottam egy zenei listát, majd készülődni kezdtem a találkozáshoz. Hajamba csak beletúrtam pár helyre, majd egy hajpánttal eltűrtem a szemembe lógó rakoncátlan tincseket. Egy villámgyors sminkelés után felkaptam egy fehér crop toppot, egy púderrózsaszín kötött pulcsit, és egy farmer shortot. Belepakoltam néhány dolgomat a táskámba, majd kivettem a ráfot a hajamból, és a helyére tettem. Még utoljára átellenőriztem, hogy minden nálam van-e, majd az előszobába mentem. Felkaptam szandálomat, és köszönés nélkül léptem át a küszöböt. Esteledett már, de még érezhető volt a meleg a levegőben. Lustán dobtam az anyósülésre a táskámat, majd ültem be a másik oldalra, s nyomtam meg a távirányítón a gombot, hogy kinyissam a kaput. Mindkét kezem a kormányon pihent, miközben mély levegőt vettem. Elfordítottam a kulcsot, és a motor felbőgött, jelezvén, hogy indulásra kész. Kész arra, hogy elvigyen engem bárhova. Már csak rajtam állt, hogy merre tovább. Hogy hova visz az út. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése