2. rész - Gyertyák

Láttam, éreztem, hallottam. Minden érzékszervem egy dologra összpontosult. Arra az egyetlen hangra, tekintetre, érintésre. Lábaim remegtek akár már attól, hogy visszagondoltam rá. A jelenlétének sugárzása éltetett. Barna, tökéletesen hosszú haja, s rikítóan kék szemei, és az ahogy állkapcsa megfeszült, ezek bárkit levettek volna a lábáról nemtől s kortól függetlenül. Mindenki megcsodálta lélegzetelállító sármosságát, s az a stílus amit magára öltött az emberek közt, hogy senki ki ne ismerje természetét még titokzatosabbá tette, amitől a nők csak fogták térdüket, hogy ne remegjenek be. S ő most mellettem állt. Itt volt nekem. Oly' régóta vártam rá, hogy hiányába majd belehaltam. Pedig, nem is sejtettem, hogy létezik. Színtisztán hittem abban, hogy ábrándokat kergetek. Nem tudtam ki ő, mi a neve, de mégis tudtam róla, hogy van. Láttam magam előtt arcát, mosolyát. A szerelmes tekintetét. Tucatnyi férfinak mondtam nemet az évek során, végig az ő talánjára várva. Az ő betoppanására, hirtelen megjelenésére. Sosem gondoltam azt, hogy valaha is találkozok vele, s álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy ilyen intelligens, misztikus és lenyűgöző embert tudhatok a társamnak. Mellette nem gondolkoztam a miérteken, a hogyanokon. Mindenben kiegészített engem. Az arca tökéletesen illett a nyakam és vállam közötti kis résbe, s kezünk eggyé vált, ha ujjainkat összekulcsoltuk. Egyszerűen kevés volt, kevésnek véltük azt az időt, amit együtt tölthettünk. Minden percet élveztünk, s tudtuk, hogy az évek amiket együtt tölthetünk is kevés. Számunkra a végtelenség volt megírva. Az örökkévalóságot akartuk, szinte szomjaztuk a megvalósulást. A közös véget. Azt a véget, ami mindkettőnkké. A sötétséget amiben végleg együtt élhetünk, boldogan, kettesben.

Egyedül ültem a kávézóban, ahova a találkozási pontot beszéltük meg. Unottan kavargattam az előttem pihenő bögre tartalmát, miközben telefonomat figyelve vártam. Körülöttem alig ültek emberek, szinte kihalt volt a hely. Szerettem ide járni. Sosem volt zsúfoltság, sosem éreztem itt kellemetlenül magamat. A kiszolgálók is mindig mosolyogva üdvözöltek, és beszélgettek el velem, ha úgy adódott. Most sem történt máshogy. A nagy adag kávém most is perceken belül került elém, egy egészségedre kíséretében. Türelmesen vártam. Teltek a percek, és a percekből egy óra lett. Nem jött senki, és egy üzenet sem érkezett tőle.

Ott ültem egyedül, a magam társaságában. A gondolataim száz felé vándoroltak egyszerre, miközben a  fehér plafont és a telefonomat bámultam felváltva. Minden perc egy órának érződött. Fel sem tűnt eddig, hogy mégis mennyire magányos vagyok. De most az élet szinte az orromra kötötte, mondhatni kéretlenül. Az idő múlásával rendeltem magamnak egy salátát, hogy elüssem valamivel az időt. Mikor kihozták, mosolyogva köszöntem meg, majd percekig csak ültem felette. Nem voltam éhes. Fogalmam sincs miért rendeltem meg, miközben egy falat sem menne le a torkomon most.

Arra gondoltam, mi lenne, ha épp nem egyedül ülnék ott. Mi lenne, ha velem szemben ülne egy férfi, és épp az első randinkon lennénk. Mit tennék, hogy viselkednék. Miről beszélgetnénk? Megvitatnánk, hogy szereti-e a macskákat? Beszélgetnénk a céljainkról? Nevetnénk egymás történetein? Néznénk mélyen egymás szemébe? Lenne szerelem első látásra? Milyen lenne ő? Milyen lennék én? Mit enne? Vajon akkor is salátát rendelnék? Evés után elmennénk sétálni? Rejtély. Nem tudtam a válaszokat. Nem tudtam hogyan nézne ki. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen ember ülne velem szemben, az asztal túlsó végén. Csak arra tudtam gondolni, hogy nincs itt. Nincs itt velem szemben senki. Csak ülök magányosan egy tányér saláta felett, ami semmiről sem tehet, mégis elindított bennem egy gondolatmenetet. Egy tál saláta, semmi más. Egy egyszerű étel, mégis ezernyi kis gondolat. Ezernyi gondolat, és semmi történés.

A villával turkáltam kedvtelenül az ételben. Minden alkalommal, amikor hallottam, hogy nyitódik a bejárati ajtó, felkaptam a fejem, hátha Meredith lép be az ajtón az ő napbarnított bőrével, és napszítta hajával. Másfél óra telt el. Kismilliónyi üzenetet hagytam neki telefonján, de egyre sem válaszolt egyetlen szót sem. A mobilom hallgatott, némán pihent az asztalon, nem messze a tányéromtól, amin szanaszét pihentek a saláta és csirkemell darabok. Éreztem, hogy nem lesz ennek jó vége részemről. A gyötrő csendet ami körülvett, csak a halkan szóló zene törte meg, és néha az emberek halk semmitmondó susmogása.

Már kezdtem feladni, és arra rábírni magam, hogy fizessek, majd autóba szálljak, és hazavezessek csalódottan, de az utolsó pillanatban szinte tornádóként jelent meg Mer, ám nem egyedül.

Gyönyörű volt, mint mindig. Világosbarna haja göndör fürtökben keretezte arcát. Fülében egy királykék tollfülbevaló ékeskedett, mosolya pedig szinte levakarhatatlan volt arcáról. Ujjai barátjának ujjaival forrtak egybe, miközben felém sétáltak. Minden egyes lépésénél combközépig érő hófehér ruhája lengedezett testén. Ő képes volt a legegyszerűbb ruhákban is kitűnni a tömegből. Valószínűleg mindenki ismer legalább egy ilyen személyt, aki bármit is vesz fel, bárhogy csinálhatja meg a haját, egyszerűen stílusos, és merész, és tömegből kitűnő. Valószínűleg az ilyen személyek azok, akikből sugárzik a divat.

Mikor az asztalomhoz értek, szó nélkül huppantak le velem szembe. Letették táskáikat, és megigazították magukat. Szemöldökömet felvonva néztem őket, s vártam, hogy legalább egy bocsánatot vágjanak hozzám. Unottan emeltem számhoz üdítőmet, és szürcsöltem ki az aljáról a maradék cseppeket a szívószállal. Kínosan nagy volt a csend köztünk, szinte már őríjtő.

- Azt hiszem én most hazamegyek inkább - szóltam, majd táskámért kaptam, és még mielőtt megszólalhatott volna bármelyikőjük is, már az autóm felé sétáltam, nem törődve azzal, hogy mit fognak rólam gondolni. Dühös voltam, feldúlt, és úgy éreztem becsaptak. Szörnyen éreztem magam, ahogy arra gondoltam mennyire magányos vagyok. Hogy hiába vannak barátaim, és olyanok akik szeretnek, egyedül voltam. Vágytam egy másfajta szeretetre, amit a barátaim nem tudtak megadni nekem. Vágytam a szeretgetésre, az ölelésekre, amik éreztetik az emberrel, hogy számít. Vágytam az apró puszikra az arcomon, amik megmutatják, hogy fontosak vagyunk. Vágytam a forró csókokra ajkaimon, amik árulkodnak arról, hogy mit érez a másik irántunk. Vágytam ezekre, és gyötrődtem magamban ezzel a tudattal.

Meztelenül álltam a kád mellett. A kádban gőzölgött a forró víz, és vörös áfonya és fahéj illatot árasztott magából a hab, ami hegyekben állt a víz tetején. A fürdőszobában sötét uralkodott, s csak az ablakon beáramló utcai lámpa fénye mutatott irányt nekem. Kezemben egy doboz gyufát tartottam, előttem pedig két gyertya várakozott arra, hogy meggyújtsam őket. Kihalásztam az utolsó szálat a kis dobozból, és lángra lobbantottam. Orromat megcsapta a gyufa jellegzetes illata, majd gyorsan a kanóchoz tartottam. Csak az egyiket sikerült meggyújtanom vele, azután a kis gyufaszál némán feketedett el. Szemeimet forgatva tettem vissza a dobozába, és hajítottam a kukába. A másik kanócot már az égő gyertyával keltettem életre. Miután a kis rituálémat befejeztem, mély levegőt véve mártottam bele egyik lábamat, majd a másikat is a fürdőmbe. Pár pillanatig szinte égette bőrömet, majd miután megszoktam, lustán nyúltam el benne. Nagyokat lélegeztem a párába. Egyszerűen csak ki akartam kapcsolni az agyamat, és messzire rohanni a gondolataim elől. Nem akartam törődni sem Meredithtel, sem azzal, hogy az apám miként viszonyul hozzám. Nem akartam a családomra gondolni, és arra a sok fájdalomra, amit miattuk éltem át. Nem akartam azon agyalni, hogy mit csinálok rosszul, vagy mi az amit folyamatosan elrontok az életemben. Nem akartam emészteni magam, de mégsem tudtam másra koncentrálni, csak a hibáimra, rossz döntéseimre, és elbaltázott lépéseimre. Nem akartam ezt. Csak pihenni akartam. Lélegezni, és nem törődni semmivel sem. El akartam feledni minden rosszat. Véget akartam neki vetni.

Lustán pislogtam magam elé. Bőröm már kellőképp kiázott, de a víz még mindig meleg volt. A két gyertyát bámultam a kád szélén. Mindkettő hatalmas lánggal égett eddig, míg az, amelyiket előbb gyújtottam meg, hirtelen elaludt, s már csak a belőle áramló füstöt néztem. Számtalan gondolatot ébresztett bennem már csak ez a kis történés is.

Ezt a két gyertyát vizsgálhatjuk másképpen is. Nevezhetjük az egyiket Szerelemnek, a másikat pedig Bizalomnak. Bizalom az, aki által meggyújtottuk Szerelmet, s néztük, ahogy ég mindkettő vígan. Majd Bizalom hirtelen eltűnt. Pillanatok alatt vált füstté, miközben előtte erőteljesen lángolt és jelen volt. Most nincs sehol, ezzel magára hagyva Szerelmet. Tűnődünk, vajon meddig bírja Szerelem Bizalom nélkül. Vajon mennyi idő neki, hogy ő is kialudjon? Sokkal tovább tart neki, mint Bizalomnak tartott. Több, hosszú és fájó percig.
Hiszen egy bizalmi kötelék, amilyen könnyen jöhet létre két ember közt, olyan gyorsan is mehet tönkre. Csak egy pislantás is elég ahhoz, hogy elvesszen. És a belőle alakult szerelem? Az már egy más történet. A bizalom elvesztése után még évekig bennünk élhet. Gyötör minket, kínok közt sínylődünk miatta. És mindezt miért? Mert hagytuk, hogy Bizalom meghaljon. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése